Lehet más az iskola? – ajánló

“Évtizedek teltek el, mire egyetlen szóban meg tudtam ragadni, mire tanított az irodalom. Arra, amire az iskola képtelen volt, és sajnos többnyire máig képtelen. Arra, ami mellesleg a legfontosabb emberi képesség. Mert ez teszi lehetővé, hogy együtt tudjunk élni anélkül, hogy egymás torkának esnénk. Mert nem az isteni büntetéstől való félelem, hanem ez minden erkölcs alapja. Csakis ez akadályoz meg bennünket abban, hogy ártsunk egy másik embernek. Igen, az empátiáról beszélek.

Lehet más az iskola?

Hogy lehet más az iskola, csak akkor kezdett derengeni előttem, amikor elkezdtek beszivárogni az országba az alternatív pedagógiai elméletek és módszerek. Amikor pedig a lányom a szerencsének vagy ellenállhatatlan lényének köszönhetően bekerült egy állami-alternatív hibridiskolába egy egészen fantasztikus tanítónő kezei közé, a gyakorlatban is megtapasztalhattam, hogy igenis lehet. Messze nem volt tökéletes ez sem, de a hippokratészi eskünek azért megfelelt: igyekezett nem ártani.

Az viszont még ekkor is képtelenségnek tűnt volna a szememben, ami a világ állítólag legboldogabb államában már a kilencvenes évek óta valóság. Hogy tudniillik a 6–16 éves dán tanulók heti egy órában empátiaképzésben részesülnek. Hogy néz ki egy empátiaóra? A tanár és a gyerekek körbeülnek, és egymásra gondosan odafigyelve megtárgyalnak egy sor ügyet, ami leginkább foglalkoztatja őket.

Lelkesen vágnak bele, de hamar kiábrándulnak belőle

Forrás: Dreamstime

Ha például konfliktus van néhány gyerek között, megbeszélik, mi okozta a nézeteltérést, körbejárják, kinek mi lehetett a motivációja, ki mit akart elérni, hol siklott ki a kommunikáció. Vagyis megpróbálnak belehelyezkedni a szemben álló felek gondolkodásmódjába és lelkiállapotába, majd közösen keresik a megoldást vagy a kompromisszum lehetőségét.

Az empátia tesz emberré

Miközben a dánok már több mint húsz éve bevették az alaptantervbe az empátia fejlesztését, mert felismerték, hogy a sikeres társadalom alapját az egymással együttműködni tudó, jól kommunikáló, önmagukkal és környezetükkel harmóniában élő állampolgárok alkotják, a tudósok még csak most kezdik felfedezni a beleérző képesség jelentőségét.

Az utóbbi években egyre-másra születnek tanulmányok, amelyek kísérletekkel bizonyítják, hogy az emberi agy empátiára van programozva. A pszichológia pedig azt is világossá tette, hogy a ki nem fejlesztett, elcsökevényesedett empátiás készség nagyon súlyos következményekkel járhat. Aki nem tudja átérezni a másik ember fájdalmát, szenvedését, vagy nem tudja elképzelni, hogy a másiknak az övétől egészen eltérő elképzelései is lehetnek a világról, az nemcsak szűk látókörű lesz és rosszindulatú, de akár nagyobb szörnyűségekre is képes.

Az empátiát elsősorban a szüleinktől tanuljuk. Azzal, hogy képesek felismerni és kielégíteni csecsemőkori szükségleteinket, hogy nem bagatellizálják a fájdalmunkat és a vágyainkat, hogy elfogadják az érzelmeinket, sőt az indulatainkat is, és ők maguk is fel merik vállalni előttünk a maguk érzéseit és indulatait. Ha így tesznek, arra tanítanak, hogy fontosak vagyunk, és egyúttal arra, hogy minden ember érzései fontosak. Persze nem mindenkinek van szerencséje ilyen szülőkhöz.

Az agresszív bűncselekményeket, családi erőszakot, pedofíliát elkövetők élettörténetében mindig súlyos gyerekkori traumák rejlenek. Ugyanakkor számos ember, aki hasonlóan súlyos traumákat élt át, nem adja tovább az átkot, nem vezeti le a következő generációkon a kiskorától fogva felgyülemlett frusztrációt. (Helyette persze sokszor önmagát bünteti depresszióval, szenvedélybetegséggel, önsorsrontással.)

Mégis mi a különbség a kétféle megküzdési technika között? Az erőszakra hajlamosak az empátia csíráját is elnyomták magukban (mellesleg főként azért, hogy a saját fájdalmukat ne kelljen újra átélniük), a másik csoport pedig a szülők érzéketlensége ellenére is kifejlesztette magában a képességet. Hogyan? Valamilyen rokon, ismerős szeretete révén, vagy éppen úgy, hogy könyveket olvasott.

A regény az agy repülőgép-szimulátora

A torontói egyetem pszichológus kutatói, Maja Djikic, Keith Oatley és Mihnea C. Moldoveanu tanulmányában arról olvashatunk, hogy a szépirodalmi művek olvasása növeli az empátiát és az új élményekre való nyitottságot. A sokat olvasó emberek pontosabban érzékelik mások érzéseit, könnyebben bele tudják élni magukat mások helyzetébe, és ezért sokkal elfogadóbbak és kedvesebbek, mint a nemolvasók.

Forrás: MTI/Vajda János

Ha olvasunk, néhány óra alatt annyi örömöt és szenvedést élhetünk át, amennyit a való életünkben talán évek alatt sem.  Keith Oatley egyenesen azt állítja, az olvasás tréning az életre, vagyis a regény tulajdonképpen nem más, mint az agy repülőgép-szimulátora. Aki sok irodalmi szöveget olvas, finomabb szenzorokkal érzékeli embertársai érzéseit, gondolatait, nyitottabb a másságra, és még a többiek mimikáját is könnyebben értelmezi, mint a nemolvasók vagy nem irodalmat olvasók.

Ez hát a válasz azoknak a reálosoknak, akik kétségbe vonják, hogy rájuk nézve bármi értelme volna az irodalomnak. Az olvasás nem (csak) a bölcsészek zizije és nem (csak) az unatkozó háziasszonyok pótcselekvése, hanem valamennyiünk nagy lehetősége arra, hogy érzelmi intelligenciánkat fejlesszük. Hogy a magyarórák ebben vajmi keveset segítenek, az az oktatási rendszerünk nagy hibája.

Az iskola a művelődés gátja

A kisgyerekek imádják az izgalmas történeteket, hetekig, hónapokig képesek egy-egy jól eltalált könyv (film) bűvöletében élni. Újra és újra eljátsszák a legérdekesebb jeleneteket, megbeszélik a szereplők jellemét, átgondolják, ők hogyan viselkedtek volna az adott helyzetben, elvitatkoznak azon, melyik a legszimpatikusabb szereplő. Ösztönösen azt teszik, amiről egy irodalomórának szólnia kéne.

A gyerekeket elbűvölik az izgalmas történetek

Forrás: AFP/Ulf Lundin

A kamaszok történetéhsége ugyanilyen erős, de hozzájön még az az életkori sajátosság, hogy hirtelen megnő az igényük az önismeretre. Ha olyan olvasmányokat adnánk a kezükbe (és segítenénk a feldolgozásukban), amelyek róluk szólnak, amelyekben a saját égető problémáikkal kerülnek szembe, sokat segíthetnénk nekik ebben a kétségekkel és válságokkal teli életszakaszban.

Ehelyett mit teszünk? Adatokkal, definíciókkal, életkoruktól idegen művekkel és a szövegek élveboncolásával riasztjuk el a gyerekeket az irodalomtól. Hogy miért? Mert az általános műveltség ezt követeli. Kár, hogy ezt a fogalmat még senkinek sem sikerült definiálnia. E. Szabó László már jó néhány (13!) évvel ezelőtt felhívta erre a figyelmet híressé vált cikkében. Sajnos az írása aktuálisabb, mint valaha.

„Felháborító képmutatás ez [az általános műveltségre hivatkozás] a felnőtt társadalom részéről! Egyszerűen hazugság, ha azt akarjuk elhitetni a gyerekeinkkel, hogy a felnőttek világában – akár csak a műveltnek mondott elit körében – lenne bárki is, aki a gimnáziumok teljes kötelező tananyagát tudná. Egy alkalommal, játékból, tíz-tizenöt elméleti fizikus kollégámnak kérdéseket tettem fel a gimnáziumi kémia anyagból. Az eredmény nem lepett meg: legtöbbje (velem az élen!) megbukott volna az iskolában. Azt állítom tehát, hogy az ott e tárgyban tanultak nem tekinthetők az általános műveltség részének.”

És végül, zárszóként, hadd álljon itt még egy mondat az idézett cikkből: „Nem túlzás, ha azt mondjuk, manapság a gyerekek művelődésének legfőbb akadálya, hogy iskolába járnak.”

http://www.unikornis.hu/elet/20160901-publicisztika-az-olvasasrol-es-az-irodalomoktatasrol-az-irodalom-empatiafejleszto-kepessegerol.html

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s